Megint egy kis eszelős cím. Persze itt valahol azért már van némi mondanivaló, ellentétben az előző hasonló frappánscímes poszttal, ahol menet közben született minden. Ez egyébként a mai harmadik blogba, a harmadik bejegyzés. De ez sikerült szerintem a legmélyebbre. Mondjuk fáradt is vagyok egy kicsit, kemény nap volt. Este azonban leültem a munkám után, és azon gondolkoztam, hogy akármilyen fárasztó és szemét nap volt, akkor is jól éreztem magam, mert én az álmomat valósítom meg.

Ti mindenki mások, ti éreztek így? Ha igen, akkor nem értem, hol sikerültem félre ilyen hatalmas álmokkal. Akkor itt valami nem stimmel, miért van az, hogy vannak akik kisebbet tudnak álmodni? Vagy az én céljaim - álmaim volnának irreálisak? Ezt sem gondolom, mert rajtam kívül azért látok embereket sajátjaikon dolgozni, és megélni azt. Akkor csak egy verzió maradt: nem teszünk semmit az álmainkért. Ez szörnyű. Az előző előtti cikkemben arról írtam, hogy mikor vesztettük el a kapcsolatot embertársainkkal, most pedig arról, hogy mikor veszítettük el a kapcsolatot önmagunkkal. Ki az, aki irányítja lépéseinket nap mint nap? Valami letöltött bértudat, amit a lelkünk éppen pihenésre használ? Vagy valami extrém - eddig nem is azonosított - pszichológiai betegség, mely ráadásul fertőző? Vagy tényleg ennyire szürkék lennénk? Miért nem tudunk álmodni egyet, és tenni valamit az eléréséért. Apróságok is jók, bármi dolog, ami nem feltétlenül csak a birtoklási vágyunkat elégíti ki. Vagy elfelejtettünk álmodni is már? Ha elfelejtettünk álmodni, akkor nagy a baj. Mert ez gyakran felismerhetetlen, és néha visszafordíthatatlan. Ügyeljünk rá, hogy sose jussunk el idáig.