... pedig én nem is szeretek keseregni. Meg ideges fajta, pedig a nyugalmat kedvelem. Szorongós is, pedig boldog is vagyok. De valamiért ide mindig keseregni járok. Talán azért, mert az örömből - ami nekem jut - nem szívesen adok másnak, hiszen nekem is olyan fontos. Annyi öröm lenne még, amit meg szeretnék élni. Annyi minden.

Most arról kesergek egy kicsit, hogy nehéz temetni a holtat. Mint valami hospice alapítvány, végigasszisztáltam a haldoklását, és most már elfogadtam, hogy itt a vége. Most már csak a végét várom. Akarok majd írni egy cikket róla: Requiem egy vállalatért. Nem tudok kik fogják majd megjeleníteni és hol, mert (s)írás közben a lelkem egy darabja is odavész majd.

Valamiért azt érzem, hogy kicsi lettem. Ez most nagyon belülről jön, és nem tudom hogy hogy tegyek meg dolgokat, hogy másokat ne bántsak vele. Nem tudom miért nem születtem önzőnek. A bizalomért élek, mert a mennybe visz. Mindig a mennybe visz. Tulajdonképpen kétségbe vagyok esve, de ezt nem merem elmondani senkinek - magamnak sem. Már csak túlélni akarok, élni holnap - holnapután is, és csak magunkkal törődni.

De élni kell...