Eléggé dárkszájd fílingje lesz ennek. Mert ez valójában saját magammal szembeni elégedetlenségem kivetítése. Igen. Elsősorban magamra vagyok dühös. Hogy nem vagyok varázsló, és nem tudok teremteni, vagy nem tudok minden kívánságot teljesíteni. Hogy határaim, és korlátaim vannak. Hogy nem vagyok mindenható. Hogy be nem teljesíthető ígéreteket teszek. Miért teszem ezt?

Dühös vagyok még sok más - talán értelmetlen - szar miatt is. Nemcsak a düh miatt, hanem esetleg a téma miatt értelmetlen. Itt van a politika. Tétlen semmittevés és szartologatás az egész. Az egyik próbálkozik, a másik lehúzza, majd köpködik egymást. Nincs alternatíva és ez dühítő. Azaz lehetne, de én speciel fáradt vagyok tenni érte. Még ötlet is lenne, és sokan támogatnák. De ezt sem lehet értékvesztés nélkül csinálni.

Dühös vagyok az emberekre, hogy saját kalickáikba zárkóznak, hogy extrémitás az emberi kapcsolat, hogy úgy járnak-kélnek-vezetnek a városban, mintha nem a rendszer részeként - elemeként, sőt, tagjaként tennék ezt. Emberek, hova lett az ősi bolyszellem? Vagy van valami fura fizikai-biológiai-kémiai szabály, amely meggátolja bizony sejtek mennyiségének az egyhelyen tartózkodási lehetőségét, és onnantól taszítjuk egymást? Nem hiszem. Elzárkózunk egymás elől.

Dühös vagyok a környezettudatlanságra, és hogy mennyien mennyire csukott szemmel járkálunk. Dühös vagyok a reklámokra, mert a tudatos megtévesztés és lenézés eszközeivé lettek. Dühös vagyok a tévékre, mert tudattalan műsorokat sugároznak fülbe, szájba, és valótlan értékeket tüntetnek fel értékesnek - hazudnak.

Dühös vagyok a vérszívókra, akik rajtam élősködnek. Akik az én véremet szívják, és lebénítanak. Rájuk vagyok a legdühösebb.